|
| Ez a könyv a manók népének lenyűgözően érdekes életét mutatja be, már-már antropológiai pontossággal. Megismerhetjük belőle a manók eredetét, fajtáit, testfelépítésüket, mindennapi életüket, valamint legendáikat és történelmüket. Megtudhatjuk, hogyan épül fel egy manóház, és hogyan tevékenykednek a manók évszázad óta az emberek szeme előtt, mégis titokban tartva létezésüket. Kisebbek és nagyobbak egyaránt rajongani fognak e bámulatos apró népért! | ||||||||||||
|
Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott szegény, hogy mit csináljon ezzel a teméntelen sok gyermekkel. Annyian voltak, hogy nem is talált valamennyinek más-más mesterséget. A legidősebből mészáros lett, de ez elvette a többinek a kedvét a mesterségtől, s valamennyi úgy megszólta a maga mesterségét, hogy ahány, annyifélébe fogott. Az ám, csakhogy a legkisebbnek, semmiféle mesterség sem maradott.
Azt mondta az apja:
- Légy, fiam, csizmadia, a csizmának mindig van keletje.
- Nem leszek én! - mondta János, mert így hívták a legfiatalabbat. - Elég egy csizmadia egy famíliából.
- Hát aztán mi lesz belőled?
- Vagy király, vagy a halál fia - felelt János.
Nagyot kacagott a szegény ember:
- Ó, te oktondi, hát azt hiszed, hogy olyan könnyű királynak lenni?
- Már vagy könnyű, vagy nem, de én király leszek, ha addig élek is.
Hát bizony János nem tréfált, sokáig nem is teketóriázott, a kovács bátyjával csináltatott három vasbocskort, az anyjával süttetett három hamuba sült pogácsát, azzal elbúcsúzott mindenkitől, s indult szerencsét próbálni.
Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken átal, hetedhét ország ellen, s addig ment, amíg egy nagy fekete városba ért. Itt lakott Feketeország királya.
Nem sokáig gondolkozott, bement a palotába, egyenest a hopmesterhez. Köszönt illendőképpen:
- Adjon isten jó napot, hopmester úr, hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?
- Isten hozott, te szegény legény. Én megvolnék úgy, ahogy, de te mi jóban jársz itt?
- Én bizony - felelt János - azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem volna-e szükség királyra.
Nagyot nézett a hopmester, szeme-szája tátva maradt, de úgy, hogy besétálhatott volna rajta egy regiment katona.
- Ne csodálkozzék, hopmester úr - mondta János -, ez nem tréfabeszéd.
De most már a hopmester akkorát kacagott, hogy a palota megcsendült belé.
- Na hiszen, éppen jó helyen jársz itt. Tudod-e, hogy a királynak annyi gyermeke van, mint a rosta lika, még eggyel több? Azt sem tudjuk, melyiket tegyük meg királynak.
- Hát hiszen jól van - mondta János -, akkor az isten áldja kigyelmedet, hopmester uram, én megyek egy országgal tovább.
Egy pár vasbocskor már elszakadt volt, most felkötötte a másikat, úgy indult tovább. Ment, mendegélt, s addig meg sem állott, míg Vörösországba nem ért. Azért hítták ezt Vörösországnak, mert itt ember, állat, minden vörös volt. De ő ezt szemügyre sem vette, ment egyenest a király városába, ott is a király palotájába, de most már nem ment a hopmesterhez, hanem egyenest a királyhoz. Mert azután jutott eszébe, mikor már eljött volt Feketeországból, hátha lóvá tette a hopmester; hátha nincs is gyermeke a királynak, s a hopmester foga vásik a királyságra.
Bebocsátást kért, s a király mindjárt el is fogadta.
- Adjon isten jó napot, vörös király őfelsége! Hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?
- Köszönöm kérdésedet, fiam - felelte a király -, én csak megvolnék, mint öregember, de hát ugyan bizony mi szél vetett az én országomba, mert látom, hogy nem országombéli vagy?
- Hej, felséges királyom - felelte János -, életem halálom kezébe ajánlom, ha én azt úgy egy szuszra elmondhatnám! Akár hiszi, akár nem, Székelyországból jöttem ide, hogy szerencsét próbáljak, mert annyian vagyunk testvérek, mint a rosta lika, még eggyel több, s nekem már mesterség sem jutott, mind elszedték előlem a bátyáim.
- Hát aztán mi szeretnél lenni? - kérdezte a király.
- Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna királynak lenni.
- Ú-úgy-e, te! Azt hiszed, az olyan könnyű? Hej, fiam, nehéz hivatal az. Csak az tudja, aki próbálja.
- Az már igaz - mondta János -, de én azért megpróbálnám.
- Jól van - mondta a vörös király -, mondok neked valamit. Nekem nincs fiam, csak egyetlen leányom, de erre nem szeretném hagyni az országot, mert gonosz a szomszédunk. Hallottad-e már hírét Jégországnak? Ott van az a világ végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek az országnak a királya már sok borsot tört az orrom alá. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfoglaljam az országát, de nem lehetett, mert ahány katonát odaküldtem, az mind jéggé fagyott. Egy egész ármádiám áll ott megfagyva, egy tapodtat sem tudnak mozdulni helyükből. Hej, hány herceg vállalkozott már, hogy így, hogy úgy elfogják a jégkirályt, minden katonáját, de még egy sem tért vissza.
- No, hát majd visszatérek én! - mondta János.
- El se menj, fiam, hiába. Nem ismered te a jégkirályt. Jég annak minden porcikája, s ha bosszantani akar engem, az országunk felé fordul, egyet fúj a szájával, s a legrekkenőbb nyárban fű, fa, virág, gabona, minden, de minden csonttá fagy az országban.
- Már egy életem, egy halálom - mondta János -, én megyek, az isten áldja meg, felséges királyom.
A második pár bocskor már elszakadt volt, s János felkötötte a harmadikat is. Azt gondolta, amire ez leszakad a lábáról, vagy király lesz Jégországban, vagy a halál fia!
Ment hegyeken, völgyeken átal, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vénasszonyt talál. Volt legalább százezer esztendős, ha nem több.
Köszön neki:
- Adjon isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?
- Szolgál, ahogy szolgál - felelt az öregasszony -, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.
- Nye, te, nye! - rikkantott János. - Hát ki s miféle az a kend fia?
- Az bizony a Nap, te szerencsétlen!
No, megijedt János. Hiszen ha ő azt tudta volna, bizony mindjárt suttogóra fogta volna a beszédet.
- Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam volna! De ki is gondolhatta, hogy ilyen kicsi kalibában lakik a Nap!
Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s semmi baja sem történt Jánosnak. Mikor aztán olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem lehetett volna fölébreszteni, megszólalt az öreganyó:
- No, most mondd meg, hogy mi járatban vagy?
Elmondja János, hogy miben jár.
- Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Terajtad csak az én fiam segíthet egyedül. Hiába is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha az én fiam egyszer arra nem veszi útját.
Gondolta János, már csak megvárja, míg fölébred a Nap, akkor megkéri szépen, hogy legalább egyszer vegye útját Jégország felé is.
Aztán egy kicsit elszundorított. Hajnal felé a Nap a sötét oldaláról a világosra fordult, s felszedelőzködött, hogy induljon el világjáró útjára. De mikor éppen indulóban volt, elejébe állott János, s köszönt illendőséggel:
- Adjon isten jó reggelt, áldott Napom! Szerencsés visszajövetelét kívánom.
Megáll a Nap nagy csudálkozással, hogy hát miféle ember jár itt a világ végén, amin túl már csak Jégország van.
- Adj isten - felelt a Nap -, hát te ki s mi vagy, öcsém?
Elmondja János, hogy ő bizony szegény székely legény; hogy az apja azt szerette volna, ha csizmadia lesz, de ő inkább királyságra adta a fejét, történjék vele akármi.
- Ó, Napom, édes áldott Napom! - mondta János. - Tekints reám kegyesen, s ragyogj fel egyszer Jégországban is.
Azt mondta a Nap:
- Hm! öcsém, János, nem megy az olyan könnyen. Nagyobb úr is kérte már ezt tőlem. Hányszor könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem szerint cselekedett. Én előbb kipróbálom az embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor segítek rajtuk.
- Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet - mondta János -, majd meglátod, hogyha rám sütsz, nem sütsz hitvány emberre.
Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. A Nap ment kelet felé, János észak felé.
- No, te bocskor - mondta János a harmadik pár bocskornak, mikor felkötötte -, csak addig tarts ki, míg Jégországba nem érek, aztán lesz, ahogy lesz!
S ment, ahogy csak győzték a lábai. Addig ment, mendegélt, míg egyszer csak olyan magas hegy elé ért, hogy a teteje éppen az eget verte.
- Hej, szegény világ, vetett ágy! - fohászkodott föl János. - Mikor érek én ennek a hegynek a tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak elég.
Amint így gondolkoznék magában, egyszerre csak nagy nyöszörgést hall. Megy a nyöszörgés felé, s hát egy bokor tövében ott fetreng egy jegesmedve.
Kérdi János:
- Hát neked mi bajod, jegesmedve koma?
- Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem bánod meg. A jégkirály nagy vadászatot tartott, s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a tetejéről ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy lezuhantam, egy szamártövis ment a talpamba, s most nem tudok innen megmozdulni, ha valami kegyes jó lélek ki nem húzza.
- No, ne búsulj, kihúzom én - mondta János, s egy rántással ki is vette a szamártövist a medve lábából.
A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta Jánosnak.
- Az isten áldjon meg jótételedért, te szegény legény. Ne félj, meghálálom. Csak húzz ki egy szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek melletted.
János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd valami haszna, de kihúzott egy szálat a medve bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s elbírja. Aztán elbúcsúzott a medvétől, s nekiindult a hegynek.
Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a közepe táján volt a hegynek. Akkor azt mondta János magában:
- Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit ledűlök.
Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a bunda. De egyszer csak arra ébredt föl, hogy valami erős melegség süti a hátát. Megfordul, s hát valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig nyitotta ki a szemét, s úgy nézte, hogy vajon miféle emberek vetődhettek ide. Nézi, nézi, s hát három törpe ember, mind a három tetőtől talpig nagy bundában. Volt szakálluk is, mégpedig hétsinges, csupa jégből.
A törpék elkezdtek diskurálni.
Azt mondta az első:
- Hej, de jó ez a tűz, meglátjátok, hogy mindjárt leolvad a szakállam.
Azt mondta a másik:
- Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a tűz nem olvasztja le.
Azt mondta a harmadik:
- Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak nincs semmilyen szakálla.
- Vajon merre iparkodhatik ez az ember? - kérdezte az első.
- Van esze, hogy nem Jégországba - mondta a második.
- Na, én ott király sem szeretnék lenni! - mondta a harmadik.
De már erre János felugrott, s rájuk rikkantott:
- Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit beszéltek! Hát ti is odavalók vagytok?
- Csak voltunk, de megszöktünk - mondták a törpék.
- Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök velem, s kalauzoltok.
A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért sem, hanem ha a szakállukat leolvasztja, akkor éppen odáig kalauzolják.
- Hiszen ha csak az kell, nincs annál könnyebb - mondta János, s felkapott egy darab tüzes fát, magyarosan megtapogatta vele a törpék szakállát, s hát egyszer csak, preccs! - híre, pora sem volt a jégszakállnak.
- No, te legény - mondta a legidősebb törpe -, szolgáid leszünk életre-halálra, amiért megszabadítottál minket a szakállunktól. Nesze, adok neked egy sípot, s ha bajba kerülsz, csak füttyents, ott leszünk melletted.
János elvette a sípot, tarisznyájába tette, s ment tovább még hét nap s hét éjjel, s akkor aztán fölért a hegy tetejére. De olyan közel volt az éghez, hogy hasra kellett feküdnie, s úgy csúszott át a hegy másik oldalára.
Hát, teremtőm, ott kezdődött Jégország. Csupa sima jég volt a hegy oldala, s amerre a szem ellátott, jég volt minden, de minden. A fűszál is jég volt, csupa jéghegyek, jégmezők, jégházak.
Nagyot fohászkodott János:
- Hej, édes istenem, minek is jöttem én ide! Mit érek vele, ha király is leszek itt! Apám, apám, mért nem hallgattam a tanácsodra, s lettem volna csizmadia!
De már most mindegy - gondolta -, vissza nem megy, ha addig él is. S amint nézdegélt jobbra-balra, megpillantott egy ármádia katonát jégbe fagyva. Na, ez bizonyosan a vörös király ármádiája! Ha ezt ő feltámaszthatná! De mivel? Itt nem lehet tüzet gyújtani. Már egy élete, egy halála, ő indul. Az ám, ha tudott volna. De a lába nem fogta a jeget, s a vasbocskor már miszlikbe szakadt volt. Gondolkozik, mit csináljon, eszébe jut nagy kínjában a jegesmedve. Előveszi a szőrszálat, s nézegeti. Hát egyszerre csak odatoppan a medve, s kérdi:
- Mit parancsolsz, lelkem gazdám?
- Azt, hogy vigy le engem a hegyoldalon.
- Hej, édes gazdám, én leviszlek, ha parancsolod, de tudd meg, mihelyt a hegy aljába érünk, jéggé fagysz.
- Mindegy - mondta János -, egy életem, egy halálom, csak végy a hátadra, s vigy le.
A medve nem ellenkezett többet, fölvette a hátára, s vitte. Amint lejjebb-lejjebb haladtak, mind erősebb-erősebb hideg lett. Mikor aztán a hegy aljába értek, úgy megfogta a hidegség, hogy csak lefordult a medve hátáról János. Még talpra állott, de érezte, hogy vége az életének. Először a lábujjhegyei fagytak jéggé, aztán az egész lába szára, mind föllebb-föllebb. Mikor már a fagyás az övéig ért, eszébe jutottak a törpék, hátha ezek segíthetnének rajta valamit, kivette a sípját, s füttyentett. Mindjárt ott termett a három törpe.
Kérdezte az idősebb:
- Mit parancsolsz, te szegény legény?
- Azt, hogy menjetek el az áldott Nap szállására. Ott van Vörösország szélén. Mondjátok meg neki, könyörüljön rajtam, mert különben halál fia vagyok.
Ahogy ezt a szót kimondta, a fagyás a szájához ért, aztán a feje tetejére, s ott maradt egy helyben, mintha odacövekelték volna. A jegesmedve lefeküdt melléje, s úgy búsult szegény, hogy az ő jólelkű gazdájának így kell elvesznie.
Ezalatt a törpék addig mentek, addig keresgéltek, míg rá nem találtak a Nap szállására. Mondják a Napnak János üzenetét.
Azt mondta a Nap:
- Jól van, jól, csak ne alkalmatlankodjatok annyit. Azt hiszitek, olyan könnyű kitérni az utamból? Előbb alszom egyet rá, s majd megválik, mit álmodom.
Mit álmodott a Nap, mit nem, no, én azt nem tudom, elég az, hogy mielőtt elindult volna világjáró útjára, egy kis kanyarodót csinált, elkerült Jégország felé.
Hej, mi más világ lett Jégországban, amint az áldott Nap rásütött! Olvadásnak indult az a rengeteg sok jéghegy, a jégmezők, jégházak mind elolvadoztak, de még a vörös király ármádiájáról is leolvadt a jéguniformis, s mind életre keltek.
Az ám, leolvadt Jánosról, de ottmaradt a fején egy jég aranykorona, a kezében egy jég arany kormánypálca. Csak törülte, törülte a szemét János, azt hitte, hogy álmot lát, pedig mind igaz volt, ami történt. Ahol ni, jön az ármádia is! János mindjárt az élére állott, fölült a medve hátára, s vezette a katonákat a jégkirály városa ellen. Na hiszen, vezethette! Mire odaértek, nyoma sem volt a jégkirály városának: elolvadt, tenger lett belőle, s a jégkirály annyit ivott belőle, hogy még a másvilágon se kívánja az ivást.
Jánost mindjárt kikiáltották Jégország királyának, s ő el is fogadta, de még visszament Vörösországba, hogy hírül adja a királynak a nagy dicsőséget. A vörös király úgy megörült ennek, hogy egyetlen leányát s egész királyságát Jánosnak adta. Most már két országa volt Jánosnak, s mint a nagy urak szokták, nyáron Jégországban, télen pedig Vörösországban lakott. Bezzeg, hogy az udvarába vitette az apját, anyját, testvéreit, minden atyafiságát, s nagy urakká tette valamennyit.
Aki nem hiszi, járjon utána. Majd megtudja Vörösországban, ha ott nem, hát Jégországban.
Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.
- Szép fekete hajam van - mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van.
- Bizony szép - mondta a patak.
- És a szemem is nagyon szép - folytatta Brunella.
Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: ,,Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!'' vagy: ,,Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!'' De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta:
- Ha behunyom a szemem, nem látlak.
Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. ,,Ugyan - gondolta Brunella -, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak'' - jutott eszébe.
Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.
- Engem a kígyók is szeretnek - mondta. Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam - szólt a patakhoz.
- Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.
- Engem szeretnek - toppantott Brunella, és elindult.
A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta:
- És én is szeretem őket.
Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
Aztán, mondom, eltévedt.
De nem félt.
- Ugye, szerettek engem? - kérdezte a fákat.
- Szép kislány vagy - mondták a fák. Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel.
- Hrrr - morgott a Tigris -, hogy merészelsz!
- Jaj, de szép hangod van! - mondta Brunella, és közelebb lépett. - Nem morognál még egyet?
A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.
- Hrrr - morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.
Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!
- És az arcod is olyan kedves - mondta erre Brunella. - Megsimogathatom?
A Tigris tekergette a nyakát. ,,Még hogy kedves az arcom - Gyorsan belenézett egy tócsába. - Igaz is, elég kedves arcom van.'' - állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára.
- Kedves kislány vagy - mondta -, megsimogathatsz.
Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:
- Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.
A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett.
- Mit keresel itt, kislány?
- Eltévedtem - mondta magabiztosan Brunella -, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban.
- Tudom - mondta a Tigris -, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.
Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.
Egy ligetnél megálltak.
- Tovább nem mehetek - mondta a Tigris -, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz.
Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. Nicsak - gondolta -,
talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.
De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.
- Ne szaladj el! - kiáltott utána Brunella. Úgy szeretnék beszélgetni veled.
,,Most már mindegy'' - gondolta a Medve, és megállt.
- Ne gyere közelebb, mert megeszlek! - kiabált a kislányra.
- Jaj, de vicces vagy! - nevetett Brunella. Miért ijesztgetsz?
A Medve elcsodálkozott.
- Hogy mersz így beszélni velem?
- Ó, hát mert szeretlek! - nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének.
A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.
- És miért szeretsz?
- Csak - mondta Brunella -, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna.
- Igen - mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.
Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.
- Nem bántott? - csodálkozott a Medve.
- Ó - nevetett Brunella -, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjék.
- Ha akarod - mondta a Medve -, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.
- Az jó lenne - felelte a kislány -, csak tudod, olyan éhes vagyok.
- A mézet szereted? - kérdezte a Medve.
- Nagyon. Mézet adjál - mondta Brunella. A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.
- Ugye, szép? - dicsekedett a Medve. - Rajtad kívül még senki sem látta.
- Gyönyörű! - ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.
Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.
- Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok - mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.
A Medve mosolygott. ,,Micsoda kedves kislány - gondolta -, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb. Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.
- Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz - mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: - Gyere el máskor is!
- Jó! - kiáltott vissza Brunella.
Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán éppen az alól kiáltott vissza Brunella - megszólalt egy dörmögő hang:
- Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?
- Hát te ki vagy? - kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt.
- Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok - dörmögött a hang -, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintlek a szárnyammal.
- Ó, de buta vagy! - mondta csendesen Brunella. - Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.
- Ugyan - mondta a Pakuk madár -, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást.
- Talán nem is járt erre senki - mondta Brunella.
- De igenis - mondta a Pakuk madár -, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.
- Na látod - mondta Brunella -, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.
A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.
- Hát, te elég fura szerzet vagy - nevetett Brunella -, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.
Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.
Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.
- Na, innen már látszik a házatok - mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. - Ezt őrizd meg. Emlékül.
Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá:
- Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?
- Hát te ki vagy? - csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.
Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott.
- Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.
- Dehogy lősz - nevetett Brunella -, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.
- Igazán? Látszik a szememen? - kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.
Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.
- Ne haragudj, hogy ijesztgettelek - mondta a vadász -, nem tudtam, hogy szeretsz.
- Ó, én mindenkit szeretek - mondta a kislány -, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.
- Az nem lehet igaz - mondta a vadász, és megszorította a puskáját. - Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
- De igenis láttam - mondta büszkén a kislány -, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.
- Ó! - mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.
- Megsimogatnál? - kérdezte tőle Brunella.
- Persze, persze - sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. - És most már siess, mert esteledik.
Elváltak. A kislány a patakhoz ért.
- Szervusz, patak - mondta -, látod, semmi bajom se lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki.
Ekkor egy lövés dördült.
- A Tigris - mondta a patak.
Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés.
- A Medve - mondta a patak.
- Jaj, ne, nem akarom! - kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést.
- A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár - mondta a patak.
A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől.
- Most már sohasem láthatod magad bennem - mondta szomorúan a patak -, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.
(Képek innen: http://borogdaizsuzsanna.blogspot.com/)
és az összes Boldizsár Ildikó könyvet!
